Ritkán találni olyan fiatal, labdarúgásban dolgozó, utánpótlással foglalkozó szakembert, aki elégedett lenne jelenlegi helyzetével, munkájával. Valaki többre vágyik, és saját maga szerint már rég valamely felnőtt csapatot kéne irányítania, mások fanyalognak, hogy miért pont azt a korosztályt gardírozzák, amelyet éppen rájuk bíztak. György Gábor nem ez a kategóriájú edző, és nem utolsósorban szereti, amit csinál.

- 1996-tól dolgozom a diósgyőri utánpótlásnál - kezdi a fiatal, 37 éves, mégis régi motoros szakember. - Ekkor végeztem el a Testnevelési Egyetemet, s szerencsére el tudtam helyezkedni az egyik miskolci középiskolában testnevelő tanárként és itt, Diósgyőrben edzőként. Tudatosan mentem Budapestre tanulni, mert szerettem volna tanítani és trénerkedni is. És azt is tudtam, hogy ezt nem a fővárosban fogom csinálni, mivel az a miliő egyáltalán nem az én világom.

Játékos pályafutásodat miért adtad fel?
- Harmadik-negyedik osztályos lehettem általános iskolában, amikor elkezdtem itt focizni. Előtte atletizáltam, de édesapám korán belém nevelte a futball szeretetét, így nem volt nehéz váltani. Akkoriban nem kezdték ilyen hamar klubszinten a gyerekek ezt a játékot, mint most. Jó edzőim voltak, Cs. Szabó András, Demény Béla, Mihálszky Józsi bácsi, Földesi Károly vagy mostani kollégám, Sárréti Géza. Csatárként kezdtem, aztán egyre hátrébb kerültem, az egyetemi csapatban már sűrűn játszottam hátul. Érdekesség, hogy ma már hiányposztnak mondják a bal lábas labdarúgókat, akkoriban volt, hogy nálunk négy-öt ilyen játékos is akadt ilyen velem együtt. Diósgyőrből a Borsodi Bányászhoz kerültem, de ekkor már éreztem, hogy nagy karriert nem biztos, hogy be fogok futni, ezért inkább a pálya széle felé orientálódtam.

Elég régóta tevékenykedsz már a DVTK gyerekcsapatainál. Felnőtt szinten nem szeretnél munkát vállalni?
- Egész kicsikkel kezdtem, a Faggyas Milán, Takács Peti, Menyhért Gergő, Kovács Ádám, Horváth Ádám fémjelezte generációval. Ők egy kivétellel, most is itt játszanak, ami bizonyítja, hogy tényleg jó játékos anyagot alkottak. Aztán idősebb csapatokat kaptam, de még most sem érzem azt, hogy nekem már igenis egy felnőtt csapat dukál. Ha húsz év múlva is megbecsült utánpótlás edzőként ugyanitt fogok dolgozni, akkor sem leszek elégedetlen. Valakihez a felnőtt gárdák, másokhoz az utánpótláskorúak passzolnak. Szeretem ezt csinálni, érdekes világa van a gyerekfocinak. Hogy egy példát említsek: játékos koromban az érzékenyebbek, a lelkisebbek közé tartoztam, s most is látom, hogy csapataimban szintén vannak ilyen alkatok. Velük is meg kell találni a hangot. Edzőként befelé élem a dolgokat, nem vagyok az a csapkodós típus, inkább magamban agyalok egy-egy meccs után, vagy játékszituációkon töröm a fejem, hogy hogyan lehetne jobban csinálni. Persze, ha kell, kieresztem a hangom, ha például azt látom, hogy a játékos félvállról veszi a futballt vagy lusta teljes koncentrációval megcsinálni egy feladatot. Fontos „küldetésünk" van idén a legidősebb utánpótlás korosztállyal, hiszen ki szeretnénk vívni az első osztályú tagságot. Szerintem 2-4 év közötti időszak az az intervallum, amely ideális egy utánpótlásedzőnek, hogy kihozza az adott korcsoportból, ami benne van. Nekem ez lesz a harmadik évem ezzel a garnitúrával, s nagyon szép lenne, ha feljutással zárhatnánk az együtt eltöltött éveket, a közös munkát.